Press "Enter" to skip to content

Egyszer volt, hol nem volt…

ZsóMami 0

… az Üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr, élt egyszer egy legkisebb királyfi, nagy békességben és megelégedettségben. Ám egy napon a királyné (aki már ugyancsak vágyott az unokákra) reá ripakodott:

– Ej fiam, hát hagyd azt a football-t! Eridj, keríts magadnak egy szemrevaló királyleányt. Üres kézzel haza ne gyere!

Az öreg király biztatásul még hozzátoldotta, hogy ha szerencsével jár, övé lehet a fele királyság, egy tágas, napfényes palotával egyetemben.

Elindult hát a fiú, de ugyancsak lógatta az orrát, mert ugyan honnan akaszthatna már most ő le egy világszép királyleányt. Hisz annál alább nem adhatja, ez világos. Vándorolt hát egyre, hegyeken, völgyeken keresztül, medvékkel málnázott, denevérekkel éjszakázott, szirének elől menekült, ördögfiókákkal birkózott, de nagy sokára elért a Végtelen Tenger partjára.

A parttól nem messze egy sziget látszott, rajta hatalmas, égig érő, színarany várkastély. Csak ámult, bámult a királyfi, mert ugyan ilyen csodát még nem látott sosem. De ugyancsak ámult, amikor odalépett hozzá egy rút, vénséges vén banya és kérdi tőle, vajon szeretné-e megtudni, hogy mit rejt a kastély odabent.

– Megmutatom neked a kristálygömbömmel, ha három éjjel, három nap gyűjtöd nekem a rőzsét.

A fiú oldalát annyira furdalta a kíváncsiság, hogy ráállt az alkura. De bizony oda volt, mert a boszorka úgy hajtotta, egy szusszanásnyi ideje sem volt három napig. Szép kis halom rőzse gyűlt már össze harmadik nap estére. Kifulladva kérdezte a fiú:

– Öreganyám, szükséges-e még valami segítség?

– No, fiam, szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál. Elég lészen már ennyi, de amiért látom, hogy rendes, jóravaló fiú vagy, meg is jutalmazlak. A várkastélyban egy világszép királylány lakik.

Haját a felkelő nap fényével fésüli, bőrét a holdfénnyel füröszti, orcája két piros alma. Hangja lágy, mint a tej, csókja édes, mint a méz. Szeme fáklya lobogó lángja, kacagása igazgyöngy és énekétől a hajnali mezőn táncolva hajladoznak az érett kalászok. Ez a lány lehet a feleséged, ha meg tudod szöktetni a szigetről. Igen ám, de a várat és a leányt is egy hétfejű sárkány őrzi. Vagy furfanggal, vagy erővel tudod csak őt megszabadítani. De lásd, kivel van dolgod, adok én néked egy varázskövet. A vár udvarán áll egy tó, ha ezt abba bédobod, amint a lány lába a szárazföld partját éri, a sárkány nem fog többé ráismerni és nem keresi soha, sehol. Az egyetlen esélyed, ha elszegődsz a sárkányhoz inasnak. És most nézz bele a kristálygömbbe és megláthatod a királylányt, akiről beszéltem.

A fiú megigézve állt a gömb előtt. Mintha a lány egyenesen őt nézte volna. Valóban szép volt, nem hazudott a banya, és esdeklő, vágyakozó, várakozó pillantással nézett rá.

Másnap a legény elszegődött a sárkányhoz.

Hosszú-hosszú évekig szolgált a sárkánynál, de a királylányt egyszer sem láthatta. A legmagasabb toronyban őrizte száz szolga, nem volt mód megszöktetni. Ám egy szép nyári napon a sárkány hatalmas vendégséget tartott. Jöttek az idegen sárkányok a világ minden tájáról. Nagy lakomát csaptak, ettek, ittak, egész álló nap. A királylányt is előhozták rejtekéből, és mint valami kincset mutogatta a sárkány a barátainak. A nagy dínomdánom egészen hajnalig tartott, úgy fölöntöttek a garatra, hogy végül mind egy szálig ott feküdt valahol elterülve, hortyogva a palota hideg kövén. A sok szolga is az egész napos sürgésforgástól, no meg attól, ami az asztalról nekik csurrant-cseppent, szintén fel voltak borulva. Borgőzös mámorban aludt az egész kastély. A királylány is csendesen pihegett trónusán a nagyteremben. Csak egyetlen ember volt talpon, aki tudta, hogy itt a nagy alkalom. Most vagy soha. Mély levegőt vett. Egy életem, egy halálom, és átgázolt a sárkányokon a királylány irányába.

Ó, milyen édesen aludt. De nincs vesztegetni való idő! Felkapta hát a cifra trónusról a lányt, magához szorította, és mielőtt az meglepetésében mukkanni tudott volna, szájon csókolta. A királylány azonnal beleszeretett a délceg királyfiba, akinek bőre fehér volt, mint a hó, karja erős, mint az acél. Arcát mintha híres mesterek fából faragták volna ki. Kék szeme mély volt, mint a tenger, titkokat ígért, új álmokról mesélt. Szőke haja a homlokába omlott és bőréből a már-már elfeledett otthon édes illata áradt. Nosza, ledobták a cipőjüket és mezítláb, lábujjhegyen szaladtak végig a palota folyosóin, ki az udvarra. A királyfi ott sebtiben beledobta a boszorkánytól kapott követ a tóba. A királylánynak legénygúnyát adott, arcát szénnel bemaszatolta, arany haját nagy fekete kalap alá rejtette. A kapuban az őröknek azt mondták csak szénért mennek, mert a sárkányok még sütögetni akarnak. Az őrök nem furcsálták a dolgot, alig voltak ők is maguknál. Lesiettek hát a kikötőbe, ahol már várt rájuk a kis hajó, amit a királyfi készített. A szigeten való szolgálat alatt kitanulta az ácsmesterséget, és volt ideje csinos kis hajót építeni, amin majd megszöktetheti a királylányt, ha eljön az ideje. A kis vitorlás most ott fickándozott vidáman a habokban, a felkelő nap első sugarainál. A kikötő kihalt volt, csak egy-egy halász bíbelődött a csónakok körül, de ők kutyába se vették a két fiatalt, akik felvonták a vitorlát és a friss reggeli szellőben a part felé tartottak.

Már majdnem elérték a partot, amikor a sziget a hátuk mögött ugyancsak felbolydult. Lótott-futott mindenki fel és alá, keresték-kutatták hová tűnhetett a királylány. De a legénynek se kellett több, amint látta a partra sereglett embereket, felkapta az evezőket és vadul evezni kezdett.

– Ugorj ki a partra, amint odaértünk!

Amikor a hajó megfeneklett a parti fövenyen, a sárkány felbőszülve repült ki a kastély kapuján. A királylány a fiúval sebesen a vízbe ugrott és a partra gázoltak, majd be az erdő felé. A sárkány már ott is termett felettük, de hirtelen megtorpant, mint, aki elfelejtette, hova is sietett annyira. Amikor kikukucskáltak a fák közül, egy sárkány láttak a sziget fölött tétován ide-oda keringeni.

– Megmenekültünk! – ölelték át egymást.

Megkönnyebbülten kopogtattak be az öregasszony ablakán, hogy megköszönjék a segítséget. De az anyóka is örült a vendégeknek, megetette őket a hosszú hazaút előtt és búcsúzóul aranyszárnyakat varázsolt a parton veszteglő kis vitorlásra. Ez repítette őket a felhők felett egészen hazáig, a királylány édesapjához, aki nagy örömében, nekik adta fele birodalmát, a Hármashatárhegytől a Feneketlen-tóig.

Fenn a hegy tetején aztán hét országra szóló lakodalmat csaptak. Három éjjel, három nap tartott a tánc, folyt a jó bor.

A nagy vígasság után beköltöztek újdonsült palotájukba, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

De még mielőtt meghaltak volna, kis királylányokkal és királyfiakkal népesítették be a palotát. Gyerekzsivajtól volt hangos mind a száz ablak, az udvar, a határ. Sok-sok kis és nagy kalandot éltek át együtt öregkirály korukig, ám ez már egy másik mese.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.