Káoszkommandó: 10. nap – vasárnapi gondolatok / Felnőttünk

Száguldunk lefelé az országúton a Vértes egy apró faluja felé, ahol a hosszú-hétvégét töltjük a barátainkkal. A gyerekek hátul gügyögnek, dalolásznak. Az út üres, alig van forgalom. A nap szárítgatja az éjszaka vizeit, a távoli ködökön át. Az autó morajlása hallatszik és érzem, hogy a lelkemben csend van és béke.
Mint mikor a munkásember, aki kint a földeken dolgozott hazaér és leül a karosszékébe. Érzi az elvégzett kemény munkát a tagjaiban: a derék még sajog, a kezén a bőrkeményedések izzanak, halántéka lüktet a napi munkától, de a test már mozdulatlan, pihen.
A férjemre pillantottam. Szigorú csendben figyelte hogyan fogy alattunk az út, könnyed magabiztossággal irányítva a kilométerfaló vastömeget.
Figyeltem arcán a finom ráncokat. A régieket és az újakat. És akkor rá kellett döbbenjek, hogy felnőttünk.

Emlékszem milyen gondtalanok voltunk. Csak játszottunk és szerettük egymást, csacskaságokkal múlattuk az időt. Persze jártunk iskolába, munkahelyre, voltak feladataink, de minden olyan súlytalan volt és bohó. Vagy csak az idő teszi, hogy így érzem? Ha dolgunk volt, az is csak olyan volt, mint egy lázas készülődés, tele vágyakozással és tervekkel, elintéznivalókkal, de tudtuk, hogy ez még nem az út, az utazás csak ezután kezdődik.
És most, hogy javában tart az utunk, mintha csatamezőn járnánk, ahol váll vállt vetve kell harcolunk. De nem is. Hisz a csata valami szörnyű dolog. Inkább olyan ez, mint egy szántóföld, ahol vérrel verejtékkel kell megmunkálni a rögöt, ahol keményen kell dolgozni reggeltől estig a tűző napon, ha jó termést akarunk.

Igen, amikor egyedül küzdök otthon a két gyerekkel, amikor éjjel álmatlanul forgolódok a megoldásokat keresve, amikor romjaimból újra, meg újra újjászületek, amikor nap, nap után ételt varázsolok az asztalra, amikor órákig ülök a beteg babám ágya mellett. Igen, valóban nehéz.

Igen, amikor a férjem hazajön egy fárasztó nap után, és a ragyogó felesége helyett egy romhalmazt talál, mikor megeteti, megfürdeti és ágyba dugja az egész családot, engem is beleértve, majd nekiáll, hogy a három napja halmozódó mosatlan edényt eltüntesse. Amikor veszekszik a főnökkel,  amikor munkát keres, amikor szakmát vált, amikor újra tanul, amikor dolgozik, dolgozik és dolgozik. És kőkemény és nem adja fel. Amikor a jövőnket tervezi, amikor a költségeket számolja, amikor új otthont keres nekünk. Igen, valóban nehéz.

De nem vitás, hogy ugyanaz a cél, amiért fáradozunk és mikor kicsit megállunk és végig tekintünk a megművelt földeken szívünket melegség tölti el, látva a sarjadzó kalászokat, a növekedő gyümölcsösünket. Nem hiábavaló. Egyetlen átvirrasztott éjszaka, egyetlen elmosogatott tányér, egyetlen ledolgozott munkaóra sem hiábavaló. Csupán nem jött el még az aratás ideje.

A munka ideje van most, a megfeszült inak, az izmok, a zihálás ideje. Az aggódásé nehogy elverje a jég, nehogy kiégesse a nap. A felelősségé. A gondoskodásé. Az ünneplés, a pihenés, a szüret később jön el. Persze azért meg-meg állunk letörölni az izzadságcseppeket és egymásra mosolyogni.

Mint ez a hétvége is. Ha gyerekkel mész nyaralni a pihenés nem biztos, hogy összejön, de a feltöltődés, a jó társaság garantált.

Ott ülünk az asztal körül mindannyian a Móri ezerjót kortyolgatva, a gyerekek visítozva rohangálnak körbe a szobában. Jófej bácsi néha megvicceli őket, a gyermektelen felnőttek könnyed lazaságával. És nevetgélünk és beszélgetünk, és nosztalgiázunk. Emlékeztek, amikor…fúú, igen, amikor stoppoltunk és senki nem akart előre ülni… meg amikor Prágában órákig kerestünk éttermet… és azok a budapesti éjszakák, amikor a Normafáról néztük a város fényeit… és a régi albérlet, ahol az ágyon ugrálva énekeltünk… micsoda bulik voltak, micsoda szép idők…!

És ahogy hallgatom őket és nevetek én is, amikor a többiek, jóízűen, önfeledten… akkor rájövök, hogy hiszen semmi nem változott. A lényeg érintetlen maradt az évek alatt. Talán másfelé vitt az élet, új vizekre tévedtünk, új kalandokba kezdtünk, de azért csak ugyanazok a rosszcsont kölykök vagyunk, mint azelőtt.