Tegnap éjjel a kislámpa fénykörében az öntapadó vinyetták után kotorásztam a zizegő csomagoló papírok között. Már mindenki aludt, csak én szöszmötöltem az íróasztalnál. A tanító néni viccesen említette a gyerekeknek, hogy az anyukák remegve várják, hogy végre csomagolhassanak. Van humorérzéke.
De az igazat megvallva, én szeretem ezt a csomagolást. A friss papír és festék keveredő illatát. A színes egyenruhába öltöztetett új könyveket.
Csak ne lennék az egész napos nyúzástól ilyen fáradt. Napok óta kötözgetek, most már kicsit elég volt. De a lányom azt mondta: Mami, te sokkal szebben csinálod, légysziiiiÍ…. Melyik anyai szív nem lágyul el ettől.
Na már csak ez az egy van hátra. Felragasztottam az utolsó matricát is: 4/C.
Ó, Istenem – sóhajtottam és egy pici könnycsepp kukucskált a szemem sarkában, hogy megnézze ő is az bekötött könyvtornyot – Jövőre már felsős lesz! Felsős gyerekem lesz! Ezek a gyerekek minden évben nőnek. Rettenetes. A 6 rend kinőtt cipő az előszobában is ezt igazolja.
Ó, jaj. Szeretném a homokórát megállítani…
Ez egyébként időmenedzsment szempontjából is rettentően praktikus lenne. Csak benyomnám a PAUSE gombot és végére érnék a takarításnak, nyugiban meginnék egy kávét…
De nem, igazából nem erre gondoltam. Hanem, hogy most van kisiskolásom, van óvodásom, van babám is. A legjobb együttállás. A legszebb évek. Se egy kamasz, se egy dackorszakos sehol. Csak a pihe puha arcocskák, libegő hajfonatok, a babaillat, a röhögőgörcsök, csacsogás, hancúrozás… Nem lehetne örökre így maradni ?
Te jó ég, miket beszélek! Hisz egy nyugodt percem sincs. Az éjszakáimról nem is beszélve. Nem tudok egyedül sehová elmenni, csak óriási szervezkedés és sírás árán. Folyton vigasztalni kell őket, vagy szétválasztani, nógatni… az esti fektetés egy kétórás maratoni szeánsz. Ráadásul állandóan éhesek és azt hiszik, én egy svédasztalos étterem vagyok…
Megőrültem, hogy örökké ebben a helyzetben akarnék maradni?!?
Minden bizonnyal. Balga egy gondolat. Vágyom a csendre, a rendre, a saját gondolataimra…
Nem is értem, hogy képes az ember ennyire egymásnak ellentmondó érzésekre.
De mégis összefacsarodik a szívem arra gondolva, hogy egyszer vége lesz.
FELNŐNEK.
Könyörtelenül.
És nem lesz kisbabám. A nagyok egy ’Hagyjál anya’ felkiáltással csak a telefonjukat fogják nyomkodni.
Mégis álljon meg egy kicsit az idő. Még egy kicsit had lubickoljak abban, hogy nekik én vagyok, a világegyetem közepe. És a férjem. Mi vagyunk az origó. Ennek minden gyönyörűségével és gyötrelmével együtt. Már most tudom, hogy hiányozni fog. Főleg a babázás. De a többi is.
Azt hiszem, ha valami véletlen folytán a Mennyországba kerülök, biztosan lesz ott is kisbabám. De az a gyanúm, ha netán a pokolra, akkor is. 🤣
